12. fejezet

Nathan szemszöge

/június 28. csütörtök/

- Csá, Nath! - nyújtotta felém a kezét.

- Csá, Hazz! - ráztunk kezet.

Majd elindultam hazafele a focipályáról kezemben a focilabdával. Tök jó fej Harry. Nem értem miért nem voltunk soha jóban. Most is jól éreztük magunkat. Ha vele vagyok, akkor úgy érzem, hogy lehetek még valaki. Mondhatnám, hogy minden jól alakul, de ez nem igaz, mert ott van Chelsea. Még mindig nem beszéltünk telefonon... Félek, hogy ki fogja szúrni, hogy valami nem stimmel. De még mindig nem tudom, mit higgyek. Ha nem döntöm, el hamarosan mit szeretnék, az valószínűleg a kapcsolatunk kárára menne. De ha viszont igaz az amit Scooter mondott, akkor én fogok pofára esni... Majd bementem a kapunkon. Kinyitottam az ajtót és bementem.

- Megjöttem! - kiabáltam és rugdostam le magamról a cipőm.

A leraktam a labdát. Levettem magamról a büdös pólóm és a nyakamba raktam. És elindultam a konyhába egy kis vízért, mert megszomjaztam. Amint beléptem, kővé dermedve álltam. Anyu Chelseavel beszélgetett. Te jó Isten! Nem tudom felfogni, hogy ezek itt ketten beszélgetnek.

- Szerbusz, Fiacskám! - köszönt anya nagy mosollyal az arcán.

- Szia, Nath! - fordult hátra lassan Chelsea.

Még mindig elképedve álltam a konyhaajtóban... Mire eljutott a tudatomig, hogy ezek köszöntek nekem én is kinyögtem egy 'Sziasztok!'-ot. Szeretném azt hinni Chels nem mondta el anyucinak, hogy együtt vagyunk, de ebben kételkedek, mert anyu nagyon vigyorog. Azért nem kéne leszűrnie, hogy bajok vannak így odamentem Chelseahez. Egy apró puszit nyomtam az arcára és a kezemet a derekán pihentettem. Anya még mindig vigyorgott és a tekintete köztem és Chels között cikázott. Ez már engem zavart!

- Anya mi felmentünk a szobámba - fogtam meg Chelsea kezét.

Ő óvatosan leszállt a székről. Majd felfelé vettük az irányt és útközben kivettem a hűtőből egy palack vizet. Bementünk a szobámba. Chelsea leült az ágyamra. Én ittam a vízből és helyet foglaltam mellette. Némán ültünk egymás mellett. Kínos csend volt. Nem tudtam mit mondani neki. De éreztem, hogy nekem kell megszólalni először.

- Hogy vagy? - tettem fel egy hülye kérdést.

- Meg vagyok. És te? - adott tömör választ és még vissza is kérdezett.

- Én is - néztem a földet.

Majd megint beköszöntött a kínos csend. Tuti sejt valamit. Itt az alkalom, hogy megbizonyosodjak, nem ver át.

- Miért nem mondtad el, hogy apád menedzser? - néztem fel rá.

- Nem tartottam fontos információnak - mondta félvállról.

Lehet Scooternek igaza volt. Mi az, hogy nem fontos információ ez?

- Kérlek, mond a szemembe, hogy nem apád küldött rám - mondtam nagy levegőket véve és közben a földet bámultam.

- Ácsiácsi. Várjunk csak. Te azt hiszed apám miatt jöttem össze veled? Akkor most már minden világos - mondta Chelsea csalódottan.

- Ami azt illeti, igen? - kérdeztem bizonytalanul.

- Kösz szépen, hogy ilyet gondolsz rólam. Csalódtam benned - állt fel és már itt se volt a szobámba.

Mekkora egy hülye vagyok. Összeállt a kép. Scooter hazudott... Jay is mondta, hogy anno nem volt válogatás. Meg, azaz ajánlat is, hogy törjem össze Chels szívet... Normális ember nem kér ilyet! Rendbe kell hoznom, amit elbasztam. Nem veszíthetem el! Egyből felálltam és Chels után mentem. Előttem robogott le a lépcsőn...

- Chelsea, várj meg! - kérleltem és futottam le a lépcsőn.

De ő nem állt meg. Ment tovább, ki a házból, ki az utcára. Én meg csak követtem.

- Chels, állj már meg! - kiabáltam utána.

De mintha egy falnak beszéltem volna megse hallotta.

- Chels! - kaptam el a kezét és magam felé fordítottam. - Had magyarázzam meg! - néztem a szemeibe.

- Ezen nincs mit magyarázni - rántotta ki a kezét a markomból és újra elindult.

- De igen is van! - futottam és megálltam előtte. - Kérlek hallgass végig! - már szinte könyörögtem.

- Van egy perced! - tette csípőre a kezét.

- Pár nappal ezelőtt eljött hozzám Scooter. És tele tömte a fejemet olyanokkal, hogy te csak kihasználsz engem. És ez által megingott a bizalmam feléd. De rájöttem, hogy ez nem igaz, ugye? - mondtam már megint egy baromságot, előbb beszéltem mielőtt gondolkodtam.

- Jól van, már megint itt tartunk? Nem bízol bennem, ez ellen meg nem tudok tenni semmit - indult volna el, de én visszatartottam.

- Sajnálom. De annyian éltek vissza a bizalmammal, hogy nehezen bízok meg az emberekben - mondtam és eszembe jutottak a múlt sérelmei.

- De mégis kik? Nem mondasz semmit a múltadról, ezáltal nem tudlak megérteni - fogta meg a kezem és biztatóan megszorította.

- Tudom... - öleltem magamhoz jó szorosan.

Tudom, hogy beszélnem kéne a múltamról, de félek, hogy túl nagy sebeket ejtene. El kell mondanom neki! Muszáj neki tudni az egészről, hogy mit éltem át és hogyan is éreztem akkor. Én ezt nem bírom szemébe mondani, de talán, ha elolvasná a naplóm meg tud majd érteni.

- Várj itt, hozok valamit - mondtam és rohantam vissza a házba, fel szobámba.

Hova tehettem a naplóm? - vakartam a fejem. És egy huppanást hallottam. A hang irányába fordultam és naplóm hevert a földön. Egyből felkaptam, az se érdekelt, hogy-hogy került oda. Futottam vissza vele Chelseahez. Megálltam előtte lihegve.

- Ebből mindent megtudhatsz, amire kíváncsi vagy - mondtam gyorsan szedve a levegőt és átnyújtottam neki a naplóm.

Chelsea szemszöge

Nathan naplójával a kezemben elindultam... Fura, hogy a naplóját adta ide és nem a szemembe mondta. Furdal a kíváncsiság, hogy mi történhetett a múltjában, ami ennyire felzaklatta. Az biztos, hogy nem bírom ki hazáig, hogy ne olvassak bele. Úgy is itt egy pad. Leültem. Kinyitottam az első oldalt és neki láttam az olvasásnak. Haladtam sorba. Minden le volt írva... Azt is megtudtam, hogy Max miért kezdett el drogozni. Szegénynek egy lány csúnyán összetörte a szívét és ez rátett még egy lapáttal a többi bajára. Aztán jött a letartóztatás, a bajok. Én, nem gondoltam volna, hogy beleírt a naplójába és ekkora benyomást tettem rá. Majd jött a döntés, hogy új bandatag lesz, a válogatás, a viták, Chris, a lemez... Szegény Nathan az ő szemszögéből ez egyszerűen borzalmas lehetett. Már órák óta olvasom a naplóját, egyszerűen nem bírom lerakni... De már csak pár oldal van hátra.

"Kedves Naplóm!

Ma megint egy koncertet tudhatunk magunk mögött. Komolyan mondom, Chrisből már kezd elegem lenni. Ma is az én 'Game Overes" felsőm volt rajta. Szinte lopkodja a ruháim. Jó ez még semmi. Nincs azzal bajom, hogy hordja, a ruháim csak kérné el. Nemcsak úgy szó nélkül elvenné. Koncert közben Chris nem hagy énekelni. Legtöbbször belebeszél vagy beleröhög a mikrofonba miközben én éneklem a szólómat. Normális dolog az ilyen? Szerintem nem. Attól mert valamiért pikkel rám hagyhatna engem békén és inkább nem szólnánk egymáshoz. De ő pont az ellenkezőjét csinálja. És az a legszarabb, hogy akiket a testvéreimként szeretek, ezt nem veszik észre. Jayel is összevesztünk nem is egyszer. De mindig az jött le mindenki számára, hogy túlkomplikálom a dolgokat. Holott ez nem így van! Csak Chris az orruknál fogva vezeti őket. Már mindennel próbálkoztam, hogy felnyissam a szemüket, de hiába... Mindig én jöttem ki rosszul. És ha ez így folytatódik, nem tudom hova fog vezetni. Nem tudom, meddig fogom bírni idegekkel!

2013. június 13."

Ahogy ezeket a sorokat olvastam a szívem összefacsaródott és a szemem megtelt könnyel. Soha nem értettem az embereket miért bántják a másikat. Inkább mondaná meg a szemébe, hogy mi baja. Mindenkinek jobb lenne. A dolgokat megbeszélni kéne és nem pedig hagyni, hogy eddig elfajuljanak.

"Kedves Naplóm!

Ez volt életem legszörnyűbb napja! Véget ért az álmom! Elvesztettem a barátaimat, a munkám. Egyszóval mindent, amit eddig elértem az életembe. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek Gloucesterbe, mindenkinek jobb lesz így. A vonatom egy 20 perc múlva meg

is érkezik. Addig talán van időm leírni, hogy mi is történt ma. Olyan 10 óra fele bementünk Scooter irodájába. Meg kellett beszélnünk a turné állomásokat. Mondtam a fiúknak, hogy Gloucesterbe biztos, hogy el kell mennünk meg Los Angelesbe is, mert nagyon szeretem azt a helyet. De senki se figyelt rám. Mintha ott se lettem volna. Bezzeg, ha Chris mondott valamit, azt egyből meghallották. Nem tudom, minek kell vele kivételezni. Én is ugyanúgy a banda tagja vagyok, rám is szánhatnának 5 percet, de ők még 1 percet se szántak rám. Már nem is érzem azt, hogy a banda tagja vagyok. Inkább úgy érzem, hogy csak ott vagyok, mert muszáj ott lennem. De ezt már úgy nagyjából kezdem megszokni. De mikor kimentem wcre és visszajöttem egy eléggé rossz dolog fogadott. Már az összes helyszín ki volt választva, és amiket én mondtam abból egy se volt köztük. Ráadásul még Scooter is lebaszott, hogy vegyem komolyabban a szólóim éneklését. Na, itt lett elegem mindenből. Felálltam és egyesével mindenkinek megmondtam a magamét. Scootert hagytam utoljára. Teljesen higgadtan megmondtam neki, hogy kiléptem és emelt fővel távoztam...

2013. június 14."

Úristenem! Soha nem gondoltam volna, hogy így történt, hogy Nathan lépett ki. Az újságok teljesen mást hoztak le. Szerintük Nath nem bírta a nyomást és inkább hátát fordított mindenki számára. Most már választ kaptam a kérdéseimre és értem miért nem akarta a szemembe mondani ezeket... Azt nem tudom meddig ültem a padon a gondolataimba merülve. De már besötétedett és csak az utcai lámpák égtek.

- Chelsea? - zavarta meg a bambulásomat egy ismerős női hang.

A hang irányába fordítottam a fejem és megpillantottam Jessicat valami sráccal. De azonnal el is kaptam a tekintetemet, mert nem akartam, hogy lássák a kisírt szememet és az elkenődött sminkem.

- Minden rendben? - ült le mellém Jess.

Egy hang se jött ki a torkomon csak ráztam a fejem, hogy nem. Jessica pedig együtt érzően átölelt.

- Mond el mi bánt - kezdte simogatni a hátam.

Még mindig nem bírtam megszólalni, mert annyira kiszáradt a torkom. És az arcomat megint a sós könnycseppek árasztották el. Próbáltam erős maradni, de fájt az, ahogy Nathannel bántak.

- Cssss - nyugtatgatott Jess. - Louis, hívd Nathant!

- És mit mondjak? - szólalt meg egy elég erélyes férfihang.

- Azt, hogy a barátnője itt ül egy padon és sír.

Sziasztok! Ebben a részben olvashattátok az utolsó naplóbejegyzéseket :D A naplónak ezentúl már nem lesz nagy szerepe vagy kitudja... Amint láttátok átválltottam Chelsea szemszögére, akkor próbáltam egy kicsit másképp írni, mert nem akartam őt is felruházni Nathan személyiségével. Én azt gondolom, hogy mindenkinek más-más személyisége van és ezt éreztetni kell pár mozdulattal, érzelemmel... stb.