1. fejezet

Nathan szemszöge

/2016. június 8./

Az én elbaszott életemből csak egy haverom maradt, Dave. Most is elrángatott egy házibuliba. Pedig semmi kedvem nem volt eljönni. De ő azt mondta nem ülhetek egész életemben a négy fal között. Részben igaza van. Túl kell lépnem a múlt fájdalmain. De még mindig nem megy, hiába telt el 3 év azóta. Nem tudom egy pillanat alatt kitörölni azokat az emlékeket, amik idáig juttattak. Ide, az elfeledett sztárok világba. Már szinte az egész világ elfelejtette a nevemet, nem emlékeznek rám. Csak egy holmi popsztár vagyok az emberek szemében, aki nem bírt élni a népszerűség súlyával. Pedig ez nem igaz...

- Föld hívja Nathan-t! - lebegtette Dave a kezét a szemem előtt.

- Igen? - ráztam meg a fejem és rá néztem.

- Már megint elbambultál! - cseszegetett a szemeit forgatva.

- Aham - bólogattam tátott szájjal.

- A konyhába csaj bunyó. Ashley vs. Chelsea! - kiabálta ki a konyhából egy srác.

Chelsea! Ismerős ez a név... Ugyanez volt a neve annak a lánynak is... De esélytelen, hogy ő legyen...

- Menjünk már, nézzük meg. Ilyet nem láthat minden nap az ember! - húzott a konyhaajtóba Dave.

Egy világos barna, göndör hajú lány állt háttal nekem. A hosszú haja rendezetlenül omlott a vállára. Talán nem is világos barna volt a haja, hanem szőke. Nem tudtam eldönteni a fényviszonyok miatt. A kezével hevesen hadonászott és magyarázott a másik lánynak.

- Miért piszkálsz engem, mi bajod van velem? - kérdezte meglehetősen higgadtan.

- Mégis mi bajom van? Nézz magadra szánalmas kis szűz kurva vagy. Teszed-veszed magad, mikor még senki se járt a bugyidban. Talán, mert senkinek se volt gusztusa hozzád nyúlni, holott már 18 éves vagy. Apád helyében tagadnálak, mindenki előtt! - mondott a másik csaj elég durva dolgokat.

Szerintem ez túlzás volt. Senki se érdemli meg, hogy így beszéljenek vele. Szegény lány.

- Tu...dod... Tu..dod... Mit...? - dadogta sírva a lány.

Megfordult. Sietős léptékkel elindult felém. Arrébb lökött a konyhaajtóból... Egy pillanatra a szemembe nézett... Majd elment... A szeme könnyekkel volt teli, de még így is emlékeztem rá. Ő volt az... Chelsea! A vasútállomásos csajszi, akire heteken át vártam, hogy újra találkozzunk. Nem gondoltam volna, hogy pont most fogok vele összefutni, annyi idő elteltével.

- Dögölj meg te rohadt kurva! - markolt bele a hajába egy fekete hajú csaj és a hajánál fogva kiráncigálta a házból.

- Mindjárt jövök! - mondtam Davenek.

Egy kis hang a fejembe azt sugallja, menjek Chelsea után. Nem tudom miért, de hallgattam rá és elindultam abba az irányba amerre ő távozott. Kimentem a terasz ajtón keresztül a kertbe. A szememmel kerestem a sötétben, csak a Hold természetes fénye világította meg a kertet. Majd egy halk zokogást hallottam és elindultam a hang irányába. Pár lépést tettem és meg is pillantottam, ahogy felhúzott lábakkal ül a kerti patak mellett. Odamenjek mellé vagy...? Nem tudom itt hagyni olyan kis védtelen és ártatlan, ahogy ott ül. Elővettem egy zsebkendőt és leültem mellé. Majd nyújtottam neki a zsepit, ő elvette és megtörölte vele könnyes szemét.

- Ne sírj! - húztam magamhoz közelebb és megöleltem. - Apukád biztos büszke rád. Egy ilyen lányra mindenki az lenne - próbáltam megnyugtatni a szép szavaimmal.

- De hisz nem is ismersz - mondta egy picit szipogva.

- Chelsea! - fordítottam a fejét magam felé.

Még a félhomályban is láttam gyönyörű szép szemeit.

- Nathan? - kérdezte bátortalanul.

- Igen - eresztettem egy halvány mosolyt. - Soha nem gondoltam, hogy még újra látni foglak. Pont itt, pont ilyen helyzetben.

- Hát én se gondoltam, hogy újra fogunk találkozni - mondta és hanyatt feküdt a fűben.

Én is követtem példáját, hanyatt feküdtem a fűben. A fű kellemesen puha volt. Mi meg csak feküdtünk egymás mellett a csillagokat bámulva.

- Ez a dal az egyik kedvencem - mondta Chelsea és elkezdte dúdolni Bruno Marstól a Grenadet.

- Igen, ezt én is szeretem - mondtam és hallgattam a zenét. - Szeretnél táncolni velem? De, ha nem akarsz nem muszáj.

- Végül is miért ne? - fordult felém.

Majd felálltam. Nyújtottam felé a kezem, ő elfogadta a segítségemet és ő is felállt. A kezét összekulcsolta a nyakam körül. Én meg óvatosan a csípőjére helyeztem a kezem. És elkezdtünk táncolni. Ha ezt egyáltalán táncnak lehet nevetni. Lépkedtünk ide-oda. Mázli, hogy nem léptem rá a lábára.

- Rezegnek a golyóid... - mondta nevetve és eltávolodott tőlem.

- Ez csak a telefonom - vettem ki a zsebemből.

Egy smst kaptam Davetől: "Csá, haver. Remélem végeztél a csajjal, mert jönnek a zsaruk."

- Hát - kezdtem el vakarni a fejem - Ami azt illeti, jönnek a zsaruk.

- Akkor menjünk! - ment el mellettem és kiment a hátsó kapun.

Én meg utána futottam. Nem hagyhatom egyedül.

- Chelsea! - kiabáltam utána.

Ő megállt. Szép lassan átdobta a haját a válla felett és rám pillantott.

- Igen? - nézett rám kérdően.

- Zavarna-e, ha csatlakoznék hozzád és hazakísérnélek? Mert ugye bár későre jár és sötét van...

- Rendben, de nagyon messze lakok - nézett rám komolyan, de a szemei nem ezt sugallták.

- Miért hol laksz? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Látod a sarkon, azt a narancssárga táblát bal oldalt? - kérdezte.

Én ráztam a fejem, hogy igen. Tényleg elég észrevehető volt a tábla.

- Na, a tábla mögötti házba lakok - mondta Chelsea és elindult.

Én meg követtem őt zsebre dugott kézzel. Sétálok mellette, olykor-olykor rá pillantgatok. Még mindig alig hiszem el, hogy újra találkoztunk, felfoghatatlan dolog számomra.

- Te...? Te boldog vagy? - néztem rá.

- Boldog?

- Igen, úgy gondolsz magadra, mint egy meglehetősen boldog emberre? Elégedett vagy? - fejtettem ki jobban az előző kérdésem.

- Nem, nem mondhatnám. Csak... Csak készen állok elmenni innen. Annyira elegem van a középiskolából. És te?

- Én mi...?

Nem gondoltam volna, hogy visszakérdez. Erre nem készültem fel.

- Te egy gondatlan srác vagy? Mert, ha igen itt hagylak.

- Hát nem igazán...

Szar az életem - tettem hozzá magamba.

- Nos, itt lakom én - állt meg.

- Szeretnél valamikor együtt lógni? - kérdeztem bátortalanul, mert nem tudhattam milyen választ ad rá.

- Eddig mit csináltunk? - kezdte húzni az agyam.

- Nem tudom, úgy értettem, hogy...

- A számomat kéred? - vágott közbe.

- Hát azt próbálom - mosolyogtam rá kínosan.

- Rendben.

- Oké, rendben?

- Persze, gyerünk. Add ide a telefonod!

Belenyúltam a zsebembe és átnyújtottam neki. Ő feloldotta a képernyőt és elkezdte írni.

- Chelsea az Isten szerelmére már mindenhol kerestelek! - jött ide az a verekedős fekete hajú lány. - Halálra aggódtam magam, hogy hova tűntél.

- Jól van Maxine, mindjárt megbeszélünk mindent - fordult felém. - Tessék - adta a kezembe a telefonom.

- Azt hiszem, én megyek. Sziasztok! - köszöntem el és elindultam hazafele.. 


Sziasztok! 
Hát ez a nap is eljött :) felkerült az első rész. Nagyon örültem a pozitív visszajelzéseknek és a 7 rendszeres olvasónak is <3. Remélem tetszik ez a rész, de ez még semmi a többihez képest, ami még jönni fog :D