30. fejezet

Nathan szemszöge

- Mikor jönnek? - fordultam Jay felé és mosolyra húzódott a szám.

- Fent vannak az emeleten és arra várnak, hogy szóljak nekik - mondta egy kicsit meglepetten, de örült.

- Srácok, lejöhettek!! - kiabáltam fel az emeletre.

Remélem egy kicsit meglepődtek a hangom hallattán. Majd meghallottam az ajtó nyitódását és a hangos trappolásokat a lépcsőn. Felálltam a kanapéról és a nappali bejárata felé fordultam. Vártam, hogy bejöjjenek. Szinte egyszerre érkeztek meg. Megpillantottam Siva komoly arcát, Tom bűnbánó tekintetét és Max mosolyát... Csak meredtünk egymásra egy ideig... Az érzés, amit éreztem azaz öröm volt. Azt hiszem nagyon is hiányoztak nekem az évek alatt. Sok mindenben segítettek és mikor kiléptem a bandából magamra maradtam és egyedül kellett meghoznom a nehéz döntéseket. Nem voltak mellettem, hogy segítsenek. De elnézem ezt nekik, az a lényeg, hogy most itt vannak.

- Sziasztok! - köszöntem nekik mosolyogva.

Nekik is mosolyra húzódott a szájuk. Közelebb jöttek hozzám és csoportosan megöleltek. Igazán hiányzott már ez. Majd mindannyian helyet foglaltunk a kanapén.

- Nagyon sajnáljuk Nathan, nem így kellett volna történnie. Ha visszatudnánk forgatni az időt, minden másképp lenne - kért bocsánatot mindenért Tom.

- Tudom srácok, felejtsük is el - mondtam.

Majd elbeszélgettünk az elmúlt 3 év történéseiről és nagyon élveztem a velük töltött időt, amíg fel nem jött a barátnő téma.

- És Nathan, te még mindig azzal a dögös szöszivel vagy? - kérdezett rá Max.

Épp, hogy sikerült nem Chelseare gondolnom pár óráig. Újra az eszembe juttatták... Kimondani azt, hogy nem vagyunk együtt olyan, mintha a szívem szakadna meg. Össze vagyok törve ez pedig rátesz még egy lapáttal.

- Sajnos már nem, vége - mondtam szomorúan és nagy erőfeszítést kellet, hogy ne mutassam ki mennyire fáj.

- Komoly? Szakítottatok Chelseavel? Mi történt? - lepődött meg a hír hallattán Jay.

- Kérlek, ne kérdezősködjetek, mert akkor elő kell állnom válasszokkal, és akkor bele kell gondolnom, akkor pedig elkezdek sírni, és attól tartok, hogy soha nem tudnám abbahagyni - mondtam magam elé bámulva és a szemem megtelt könnyel.

Soha nem hittem volna, hogy egy lány hiánya ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem és hogy ennyire üresnek és gyengének érzem magam nélküle.

- Nagyon szereted őt, igaz? - kérdezte Siva.

- Ühmm - ráztam a fejem.

/3 órával később/

A fiúk rábeszéltek, hogy menjünk el bulizni, így most egy szórakozóhelyen vagyunk. Nincs nagy kedvem partizni, de ők segítenek nekem kikapcsolódni. Nem csajozni jöttem, hanem elterelni a gondolataimat. Egyébként is rá se tudok nézni egy lányra se, mert ez olyan érzés mintha megcsalnám Chelseat. Pedig tudom, hogy nem vagyunk együtt, de mégis úgy érzem, hogy Chels az enyém.

- Az ott nem Chelsea? - kérdezte Jay és rámutatott a lányra.

A szívem összerezzent a neve hallattán és egyből odakaptam a tekintetem. A lány háttal állt nekünk... Igen ő volt... Még 10.000 lány közül is kiszúrnám... Hosszú, göndör, szőkés haja a derekáig ért; egy apró rövid nadrágot viselt sport cipővel... Mindig is szerettem a sportos stílusát. Ő úgy gyönyörű ahogy van. Nem kell hozzá felvennie 20 centis magassarkút, a pasik így is megfordulnak utána, amit én nem igazán díjazok. A féltékenység érzése pedig felemészt belülről... A gyönyörű mosolya, Istenem, ha mégegyszer én lehetnék az oka. Én lennék a világ legboldogabb sráca, de viszont most a legszomorúbb vagyok. Azt se tudom mit érez irántam talán utál vagy talán szeret... De, ha szeretne akkor nem szakított volna velem. De én még mindig hiszem az apró szilánkjaimmal, hogy lehet köztünk valami. Tudom, hogy hetek óta nem beszéltünk, de én nagyon szeretem őt és nem szeretném elveszíteni... Nem érdekel az ok,  hogy miért van itt pont most, talán a sors keze. De beszélnem kell vele, lehet egy soha vissza nem térő alkalomról van szó... Legalább azt megkell tudnom, hogy miért tette ezt...

- Odamegyek - mondtam a srácoknak és felálltam az asztaltól.

Elindultam a tömegen keresztül... A pultnál ült és ahogy egyre jobban közeledtem hozzá. A szívem majd kirúgrott a helyéről, a torkomban gombóc volt és még a tenyerem is elkezdett izzadni... Nagyon féltem a reakciójától, nem tudom mire számítsak. Csak abban tudok reménykedni, hogy legalább meghallgat. És helyet foglaltam mellette a bárpultnál. Olyan régen volt már az, hogy ilyen közel voltam hozzá. A szememmel az arcát fürkésztem, épp a számat szólásra nyitottam volna, mikor Chelsea a szemesarkából rám nézett. Se szó, se beszéd, felállt és elindult. Ahogy ezt a lépést megtette tudtam, hogy nem lesz egyszerű feladatom. Egyből utána eredtem, mert nem hagyhatom ezt ennyiben. Mikor utolértem megfogtam a csuklóját ezáltal megakadályoztam, hogy tovább menjen. Mélyen a szemébe néztem és próbáltam valamit kiolvasni kisebb-nagyobb sikerrel.

- Hagyjál! - rántotta ki a kezét Chelsea a markomból.

Indulni akart, de elkaptam a karját és gyengéd erőszakkal magam felé fordítottam. Nem értem a viselkedését, nem tettem semmi olyat, amiért így kéne bánnia velem.

- Nathan, kérlek! - kiérlelte és lenézett oda, ahol a bőrűnk érintkezett.

Bármilyen másik helyzetben elengedném őt, de most nem... Nem akarom elhinni, hogy nem akar velem beszélni. Pedig csak egy kérdésre kell válaszolni arra, hogy miért tette... Lehet, hogy a válasz mégjobban összetör, de akkor legalább tudni fogom az okot.

- Csak arra válaszolj, hogy miért, mit tettem? - néztem könyörgően a szemébe.

Chelsea nem válaszolt, csak próbált szabadulni... Semmi sikerrel, mivel nem engedtem el...

- Kérlek, mond el, hogy miért és akkor békén hagylak - mondtam szívszorítóan.

- Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy válaszoljak erre, mert baj lesz belőle - nézett a szemembe és rémület tükröződött belőle.

Ezt a rémületet, amit kiolvastam a szemeiből utoljára akkor láttam, amikor Jay ránk ijesztett. Szeretném azt hinni, hogy minden rendben, de akkor hazudnék magamnak. Valami nagyon nem stimmel itt...

- Chelsea! - simítottam végig az arcán. - Mit nem mondasz el?

- Én nem akartam ezt - mondta a szemembe nézve és még a félhomályban is láttam, hogy a szemei megteltek könnyel és végig folytak az arcán. - Sajnálom - fogta meg remegve mindkét kezem.

Nem akarta, de mégis megtettek... És hetekig szenvedtem miatta és lemerem fogadni, hogy ő is. Biztos vagyok benne, mert ezek a könnyek azt bizonyítják. Nagyon fáj sírni látni, mert olyan mintha a szívem vérezne. Szeretném magamhoz ölelni és megnyugtatni csak nem tudom, hogy fogadná ezt. Félek, hogy megint eltolna magától és nem tudnék elviselni több elutasítást.

- De akkor miért tetted? - kulcsoltam össze a kezünket.

- Mert azt mondta, hogy bajod fog esni - hajtotta a fejét a vállamra és csöndesen sirdogált.

Nem szóltam semmit csak szorosan átöleltem és gyengéd, körkörös mozdulatokkal simogattam a hátát. Egész végig csak engem védett... Én meg csak magamat okoltam mindenért. Fel se merült bennem az, hogy valaki nem igazán díjazza azt, hogy együtt vagyunk. És ez az illető megfenyegette az én barátnőmet, bele se merek gondolni mit élhetett át Chelsea akkor. Mert félek nem tudnám visszafogni magam attól, hogy most azonnal fel ne keressem a személyt és ne csináljak semmi olyan dolgot amit másnap megbánnék. Tippem sincs, hogy ki lehet az, de ha megtudom ne számítson sok jóra. Már akkor elrontott mindent, amikor megfenyegette Chelseat. Senki se tehet ilyet, főleg nem vele... Érte bármire képes vagyok. Szeretem és ezáltal az életem része és kötelességem megvédeni őt bármi áron.

- Ki? - kérdeztem és az állánál fogva felemeltem a fejét.

Elkenődött sminkkel és feldagadt szemekkel meredt rám, a rémület pedig még mindig tükröződött belőlük és a könnyei még mindig patakokban folytak...

- Scooter - megpróbálta kimondani érthetően.

Az arckifejezésem komor lett. Azaz ember elég bajt okozott már az életemben, de máséban is. Foglalkozna a maga dolgával az a senkiházi. Miért nem tud békén hagyni? Meg neki mi francért jó az, ha szomorú vagyok? Nem érdekel milyen kis tervet talált ki, biztos nem fogja megvalósítani, nem fogom hagyni. Nem fog minket széjjel választani Chelseavel... Tudtam, hogy valami más van a háttérben, de nem gondoltam volna, hogy ez...

- Nyugi, nem fog minket bántani - nyomtam egy puszit a homlokára és az ölelő karjaimba zártam.

Chelsea jelenlétének köszönhetem azt, hogy most rögtön nem megyek el Scooterhez. Nem hagyhatom itt, ilyen állapotban. Bele gondolva ő jobban szenvedett, mint én. Olyan törékeny és ártatlan, fel felfoghatatlan számomra, hogy valaki ilyet tett vele. És ez egy részben az én hibám. Ha nem mentem volna utána a buliban akkor most nem tartanánk itt... Nem kellett volna kitennem ekkora fájdalomnak és azt hiszem Scooter is ezt akarta volna.. De én nem bántam meg semmit, amit tettem. Én nem akarom, hogy ez az egész semmissé váljon... Minden kapcsolatban vannak nehézségek, de túl kell lépni azon és akkor minden rendben lesz... Velünk is így lesz. Hiszen tudom, hogy elég erős a szerelmünk.

- Elmegyek a mosdóba rendbe szedni magam - mondta Chelsea és pólómat, ahol össze szemfestékezte próbálta megtisztítani az apró kezével.

Jaj, de kis kedves, próbál segíteni, de ezzel csak rosszat tesz. Még jobban beledörzsöli az anyagba és ezáltal biztos nem fog kijönni belőle. De mindegy, ez csak egy póló és van ennél nagyobb bajom is.

Majd kibújt védelmező karjaimból és elindult a mosdó irányába. Én, mint egy robot követte őt. Nem szeretném egy pillanatra se szemelől veszíteni. Majd Chelseat elnyelte a női mosdó ajtaja. Legszívesebben utána mennék, de tudom, hogy ez nem lenne tisztességes az ellenkező nemmel szembe. Nagyon mást nem tudok csinálni, mint várni rá az ajtó előtt. Nagy volt itt a nyüzsgés a lányok ki-be járkáltak. Egy platina szőke hajú csaj rafináltan kifestett szeme csábító pillantást lövelt felém. Biztosan azt hiszi, meghódídhat ezzel a jól bevált módszerrel. Sajnos minden próbálkozása lepereg rólam. Tökéletesen hidegen hagy.

- Na, mizuuu? - termett itt a semmiből Tom.

- Nem sok jó - ránzoltam a homlokom.

- Mer' mi van? - tette át a kezét a vállamon.

- Hosszú lenne ezt elmondani. Majd holnap elmesélem nektek, nyugodtabb környezetben - mondtam.

- Ennyire komoly a szitu? - lett komoly Tom.

- Nem is gondolod mennyire, de most menj vissza bulizni a többiekhez - zavartam el kedvesen.

Ő vette a célzást és odébb állt. Nem akartam Tom és a többiek hangulatát elrontani azzal, hogy elmondom mit csinált Scooter. Bulizni jöttünk nem pedig szomorkodni. Elég, ha már az én hangulatom el van basszva. De amint kilépett Chelsea az ajtón egy pillanatra elfelejtettem a gondjaimat... Csak álltunk egymással szembe és én gyönyörködtem benne. Hogy lehet egy emberiteremtés ilyen vonzó? Azt hiszem erre már megkaptam a választ. Itt áll előttem teljes életnagyságban. Mindig is ő rá vártam az életben. Vele vagyok egy egész és ő a mindenem.

- Olyan tündéri vagy, mint egy angyal - tettem egy lépést előre és a köztünk lévő távolságot megszüntettem. - Nem akarok elviselni még egy napot nélküled - simítottam a füle mögé egy kósza tincset. - Mert az elmúlt hetek maga volt a pokol - hajoltam közel hozzá úgy, hogy a szánk már majdnem összeért. - Szeretlek! - suttogtam az ajkaiba.

Majd a számat óvatosan az övére tapasztottam és egy gyengéd, rövid csókot váltottunk. A csók végén egymásnak döntöttük homlokunkat és csak meredtünk a másik szemeibe.

- Sajnálom az egészet, nem volt más választásom. Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy eltudtam volna viselni azt, hogy neked valamilyen bajod esik - simított végig a tenyerével az arcomon. - Remélem megtudsz nekem bocsátani.

- Nem tudok, mert nem is haragudtam rád - szorítottam szorosan magamhoz.

- Jaj, hogy egyem meg a kicsi szíveteket - ölelt meg minket Jay. - Sokáig drágaságaim! Ezért ünnepelünk, gyertek az asztalunkhoz - mondta és mind a kettőnk fejére egy puszit nyomott.

Szerintem ő már ünnepelt, mert érzem a lehelletén az alkohol szagot.

- Jó, majd megyünk - toltam el tőlünk.

- De siessetek - ment el és út közben majdnem elesett.

Jézusom, ilyen idétlent...

- Chelsea... Ízé... Ööö... Ugye akkor most... Minden rendben van köztünk? Ugye érted mire gondolok? - kérdeztem bátortalanul és az egyik kezemmel a tarkómat vakartam.

- Szeretném, de Scooter - hajtotta le a fejét.