29. fejezet

Nathan szemszöge

/szeptember 10. kedd, délután 5 óra/

Épp úton vagyok a parkba, mert Chelsea küldött egy sms-t, hogy azonnal találkoznunk kell. Nem tudom mi lehet olyan fontos, de valami rosszat sejtek. Nem jellemző rá ez, de remélem alaptalan a gyanúm és csak kombinálok. A parkba beérve megpillantottam az egyik padon ülve. Ahogy mentem egyre közelebb hozzá alig vártam, hogy az ölelő karjaimba zárjam és érezhessem bódító illatát. De amikor már csak pár lépés választott el tőle az arcáról egy olyan dolgot olvastam le, amilyet még ezelőtt soha. Fájdalom tükröződött a tekintetéből, amit egy pillanatra kaptam el és jobbnak láttam, ha leülök mellé.

- Szerelmem! - tettem át a kezem a vállán és öleltem volna magamhoz. - Mi a baj? - tolt el magától.

Ez a reakciója igazán megrémített és egyben fájt is, hogy ilyen elutasító velem. A szívem is össze-vissza vert, mert nem tudtam, hogy mire számítsak. Egy lány akkor szokott ilyen elutasító lenni a pasijával, ha... Nem is akarok belegondolni mire készül, mert ez nem történhet meg. 

- Nathan! - ejtette ki remegő hangon a nevemet. - Sajnálom, de...

- Létszi ne azt mond, hogy vége - vágtam közbe a szavába, a tenyerem közé zártam az apró kezeit és könnyes tekintettel ránéztem.

Chels nem mert a szemembe nézni, inkább a földet bámulta. Legalább egy pillanatra nézne rám és akkor talán kitudnám olvasni a szemeiből, hogy tényleg ezt akarj-e. Egy mozdulattal kirántotta a kezét a markom közül, szívfájdítóan engedtem el.

- Nekünk nincs közös jövőnk. Majd jönni fog egy másik lány, hidd el - mondta és hallottam, hogy a könnyeivel küszköd. - Kérlek, ne keress! - állt fel és egy szempillantás alatt eltűnt a látókörömből.

Csak megdermedve ültem a padon és Chelsea hűlt helyét néztem. Sehogyse bírom elfogadni azt a tényt, hogy a mi szerelmünknek ilyen könnyen lett vége. A szívem darabokban és az ezáltal okozott fájdalomtól úgy érzem évekig tudnék sírni. "Nekünk nincs közös jövőnk. Majd jönni fog egy másik lány, hidd el" - visszhangoztak a fejemben Chelsea fájdalmat okozó szavai. De nekem nem kell másik lány csak is Ő. És ezt egész idő alatt míg együtt voltunk megpróbáltam éreztetni vele. De úgy tűnik rosszul csináltam valamit, pedig mindent megtettem érte, a tenyeremen hordoztam és odaadtam neki a szívemet. Amit most ezer darabra tört, de ennek ellenére még mindig szeretem őt az apró darabokkal is. Nem igazán értem mi vezetett el idáig. Talán én vagyok az egészért a hibás, talán nem. Nem tudom... Chelsea nem mondott semmit... Rákérdezni se volt időm, minden olyan gyorsan történt.

- Rohadt élet! - ökölbe szorított kézzel rábasztam a padra.

Elvesztettem azt az embert, aki az életet jelentette számomra... Kész, eddig bírtam erős maradni... Utat engedtem a könnyeimnek és hagytam, hogy szabadon végig folyanak az arcomon. Minden könnycseppemet Chelseaért hullajtottam és az együtt eltöltött boldog percekért. A kapcsolatunk majdnem 3 hónapig tartott, de még ez a rövid idő alatt is sikerült mélyen a szívembe lopnia magát. Még Jenifer se tudott minket széjjel választani, se a távolság azokban az időkben amikor Londonban voltam. Annyi mindent köszönhetek neki, nélküle most nem tudom hol lennék. De hiszem, hogy még van remény kettőnk számára. Mély lélegzeteket véve megpróbáltam lenyugodni, a könnycseppeket meg letöröltem az arcomról. Muszáj beszélnem vele hiszem, hogy jelentek számára legalább annyit, hogy meghallgat. És ha elmondja az okot, akkor a jövőben megpróbálok rajta változtatni és hátha ad még egy esélyt kettőnknek. Felálltam a padról és Chelseaék felé vettem az irányt. Sietős léptekkel haladtam, így csak 10 perc volt mire odaértem. Egyből bementem a kapun és az ujjamat rátapasztottam a csengőre és folyamatosan nyomtam, de semmi... Itthon kell lennie, érzem... Tudom, hogy bent van a házban.

- Chelsea, nyisd ki! - dörömböltem az ajtón.

De még mindig semmi válasz...

- Nem lehet így vége, kérlek beszéljük meg. Tudod, hogy nagyon szeretlek - dörömböltem tovább és a szemem újból meggyűlt könnyel.

Még mindig nem nyitotta ki... Nem értem miért nem akar velem beszélni, de lehet, hogy tényleg nincs itthon... Nem baj, én itt fogok ülni akár egész éjjel és megvárom míg hazajön - támasztottam a hátamat az ajtónak. 3 héttel ezelőtt még minden rendben volt. Most meg romokban vagyok. Elhagyott a barátnőm, Harry is átvágott... Mi jöhet még? Úgy érezem több fájdalmat már nem tudnék elviselni. Ilyen az élet. Egyszer add, máskor meg elvesz... Majd éreztem, hogy nyitódik az ajtó. Felálltam ülő helyzetemből és csalódottan pillantottam meg az ajtóban álló Maxinet.

- Nathan, létszi menj el - kérlelte.

- De nekem beszélnem kell vele - léptem egyet előre.

- Menj el! - tolt hátrébb. - Ne keresd többé Chelseat! - csapta rám az ajtót és hallottam, hogy kattant a zár.

Úgy látom, most nem fogok semmire se menni... Így csalódottan indultam haza, de nem fogom ilyen könnyen feladni a Chelseaért való küzdelemet. Ő nekem annál többet jelent, minthogy ilyen egyszerűen elengedjem.

/másnap, reggel 7:45 óra/

Egész este egy szemhunyásnyit se aludtam, állandóan Chelsea töltötte ki a gondolataimat. Csak egy kérdés járt a fejemben: Miért? Még mindig nem tudom hol ronthattam el... Pedig olyan tökéletesek voltunk együtt, úgy illettünk egymáshoz, mint a kirakó darabjai. Kiegészít engem, ő a másik felem, ő az akit mindig is kerestem az életben... Ezekkel a gondolatokkal léptem be az osztályterembe, ahol helyettesíteni fogok... A diákok, mint általában rendetlenül vártak, viszont mikor megpillantottak mindenki leült a helyére.

- Jó reggelt! - köszöntem kórusban.

- Sziasztok! Tessék oszd ki! - dobtam le az egyik gyerek padjára a lapokat, amiket Mrs. Murs küldött.

Majd helyet foglaltam a tanári asztalnál... Mindig arra tanítottak, hogy a munkát soha ne keverjem a magánélettel, de nekem most ez nagyon nem megy. Nem tudok nem a történtekre gondolni... Újra és újra átéltem azt a fájdalmat, amit Chelsea okozott nekem egy mondatával. Felfoghatatlan számomra, hogy ezt tette, mivel nem volt semmi erre utaló jel. Legszívesebben most is ott ülnék az ajtaja előtt és könyörögnék a szerelméért, de ezt nem tehetem meg, mert dolgoznom kell. Semmi kedvem az iskola falai közt lenni, mert minden olyan rideg és tele van a hely fiatal, szerelmes párokkal, akik Chelsea és rám emlékeztetnek és azokra a boldog pillanatokra, amiket átéltünk.

- Tanár úr, kimehetek dobni egy sárgát? - kérdezte az egyik srác és hanyagul feldobta a kezét.

- Menjél - mondtam "nagy" életkedvvel.

A srác felállt a helyéről és ekkor pillantottam meg, hogy én már láttam őt valahol, majd kiment... Nem ugrik be honnan olyan ismerős... Talán valami buliból?... Ja igen, emlékszem rá, ott volt azon a bulin. Azon, amelyiken újra találkoztam VELE. Emlékszem milyen kis védtelen és ártatlan volt... Hogyan folytak végig a könnycseppek az arcán a bántó szavak miatt. Milyen érzés volt elsőnek magamhoz ölelni és megnyugtatni. Elmondani, hogy milyen csodálatos is... Igazából már akkor tudtam, hogy lesz köztünk valami... De még a legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy ilyen sokat fog nekem jelenteni... Majd megszólalt az óra véget jelző csengő... Felálltam a székből és elsétáltam a tanári szobába...

- Nathan! Vár John(suli igazgató) az irodájában - szólt a igazgató helyettes.

Csak azt ne mondja, hogy túlóráznom kell vagy megint helyettesítenem valahol... Minél hamarabb szeretnék ma végezni és menni Chelseahez... Ahogy odaértem az igazgatói irodához kopogtam 3-mat, majd beléptem.

- Áhh szia, Nathan! Végre, hogy itt vagy - köszönt.

- Szia! - foglaltam helyet a székben.

- Sajnálom, de létszám csökkentés van és nincs tovább szüksége az iskolának a szolgáltatásaidra. Holnaptól ne gyere be - közölte velem semmi értelemmel.

Már csak ez hiányzott az életemből, de őszintén leszarom. Nem kell nekem ez a hülye állás van nagyobb bajom is ennél. Nem, hogy örült volna, hogy itt dolgozok, inkább kirúg, de mindegy... Lesz jobb munka is számomra.

- Oké - mondtam csak ennyit és elhagytam az irodát.

/kb. 2 hét múlva, szeptember 28. szombat/

Jayhez tartok Londonba, mert felhívott, hogy beszélnünk kell. Már ő is kezdi, semmi jóra nem számítok... Kirúgtak az állásomból, Chelsea szakított velem és sehogy se tudok kapcsolatba lépni vele... Nem veszi fel, ha hívom, nem válaszol az sms-eimre... Többször is voltam nála, de vagy nem nyitotta ki az ajtót vagy nem volt otthon... Már vagy 2 hete nem láttam a csodálatos arcát és nagyon hiányzik... Egy űr van a szívemben, amit csakis Chelsea tudna kitölteni. Már az is boldogsággal töltene el, ha egy pillanatra látnám. És ha ő neki jó ez a helyzet, akkor én is megpróbálnék beletörődni a szakításunkba, mert nekem egyedül, csak az ő boldogsága a fontos. Remélem azért nem szenved úgy, mint én... Hetek óta nem alszom és voltak napok, amiket szobámban töltöttem... Sírtam és csak magamat okoltam mindenért... Felakarok ébredni ebből a szörnyű álomból és Chelsea mellett szeretnék lenni... Hihetetlenül szeretem őt és ha nincs mellettem szinte belehalok a fájdalomba. Érezni akaram az érintését, a szerelmét, szeretném ha a kezünk újra összeérne és akarom az édes csókjait... Sok mindent akar az ember, ebből viszont csak elég kevés dolgot adatik meg... Én is így vagyok ezzel... Egyedül Chelsea szerelmére vágyok, de azt se kaphatom meg... De most inkább Jayre kellene koncentrálnom. Fogalmam sincs mit akar, amit telefonon nem tudtunk megbeszélni... Félek, hogy ő is csak rossz hírrel tud majd nekem szolgálni...

Majd nem sokkal később leparkoltam a háza előtt és kiszálltam a kocsiból. Odamentem az ajtóhoz és becsöngettem. Nem kellett sokat várnom már nyílt is a bejárati ajtó.

- Szia! - köszönt mosolyogva Jay.

- Szia! - erőltettem egy mosolyt az arcomra és megöleltük egymást.

Majd bementünk a házba és leültünk a nappaliba. Jaynek még nem mondtam el, hogy szakítottunk Chelseavel és remélem most se kell róla beszélnem... Mivel fűzök még reményeket a kapcsolatunkhoz...

- Mit akartál mondani? - kérdeztem.

Mert jobb erről beszélni, mint másról és egyébként is érdekel, hogy mit szeretne mondani.

- Ami azt illeti csak annyi az egész, hogy... Tom, Max és Siva békülni szeretne - vakarta a tarkóját, de közben mosolygott.

A szívem összerezzent a nevük hallatán. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmába. Egyszerre voltam dühös és boldog is egyszerre. Dühös azért, mert évekig nem kerestek. Boldog pedig azért, mert az emlékeimben még mindig megvannak az együtt eltöltött percek, a sok hülyeség... De szóval ma békülni szeretnének, megtették az első lépést, amire vártam. Meg egyébként is az embernek szüksége van barátokra, akik mellette állnak a nehéz időkben... És én épp ilyen helyzetben vagyok.

- Mikor jönnek? - fordultam Jay felé és mosolyra húzódott a szám.

- Fent vannak az emeleten és arra várnak, hogy szóljak nekik - mondta egy kicsit meglepetten, de örült.

- Srácok, lejöhettek!! - kiabáltam fel az emeletre.